Habár pár napja nem túl kellemes az időjárás, nemrég még igazi tavaszias időnk volt, és lesz is a közeljövőben remélhetőleg. A kedd alkalmasnak tűnt arra, hogy egy (nem is annyira) rövid túrát csinálunk a Soproni-hegységben, de hogy miért kellett ehhez vonatra szállni? A most következő beszámolóból kiderül.
Kezdjük azzal, hogy a Soproni-hegység nem ér véget az országhatárnál. Nagy erdei Ágfalva, Sopron, Harka, Sopronnyék, Récény, Lakompak, Csóronfalva, Mészverem, Szikra, Márcfalva, Fraknónádasd és Lépesfalva közigazgatási határait is érintik, legmagasabb pontja pedig nem a Magyarországon köztudomású Magas-bérc, hanem a Bren-tető, a maga 606 méter tengerszint feletti magasságával. A hegység kiépített turistaút-infrastruktúrával rendelkezik, bár tény, hogy ezek közül a legtöbb a magyar oldalon található. Viszont erre halad a 07-es (vagy a Soproni-hegység térképeken 907-essel jelölt) Ostösterreichischer Grenzlandweg, avagy Österreichischer Weitwanderweg 07, mely Felső-Ausztriából indul, és a Délkelet-stájerországi Bad Radkersburgig tart.
Mi nyilván nem túrázunk rajta ennyit, azonban jól jön, ha tájékozódni akarunk. Most jön képbe a vonat, ugyanis Sopronból Marz-Rohrbach megállóhelyig utaztunk vele, fejenként 2,30€ áron, ami nagyjából 740 magyar forintnak felel meg. A vonatról leszállás után, mivel én jó tájékozódó vagyok, nameg mert előtte utánanéztem, el is indultunk az egyik kis viadukt felé, ami alatt a Klettenbach folyik. Itt már elő is kerültek a jelzések, ami Ausztriában az ilyen nagy távolságú turistautaknál általában piros-fehér-piros, mint az országzászló. Ezek a jelzések végigkísérik az embert egész Fraknónádasdon, a Fő utcán, a Sportplatzgassén, a Rohrbach-Steindläcker Güterwegen. Először “belfalusi” házak között, majd szellősebb “külfalusi” szakaszon vezet a turistaút, végül egy lovarda mellett haladunk el, egy kanyar, egy “Herrentisch 4,7km” tábla és egy nádból készült méhlak után pedig szép lassan beérünk az erdőbe.
Itt fogad minket első érdekességünk, egy fa, aminek neve is van: Bild-Eiche, azaz “Kép-tölgy”, szentképekkel, alatta kellemes ülőalkalmatosság: nevezzük padnak. Tovább haladva az útvonal relatíve unalmas, emelkedő, milyen meglepő, hiszen épp a Soproni-hegységbe kapaszkodunk fel. Az út remekül járható, nincs vízmosás, valószínűleg erdőgazdasági járművek is használják, sok a fakitermelés, és egyetlen emberrel, egy futóval is találkozunk.
Jön a következő fa: Herrgott-Eiche, azaz “Úristen-tölgy”. Az útvonal továbbra sem túl izgalmas, viszont előkerül a hegység alkotóeleme, a csillámpala és a kristályos pala. Az útról olykor vannak leágazások, melyek többsége erdészeti út, vagy vadrezervátum felé vezet, de gyakran figyelmeztet tábla: “Wildruhegebiet, bitte nicht betreten”.
Nyilvánvalóan a fákon ott nincs felfestés, ahol tényleg szükség lenne rá: például 5 irányú elágazásban, viszont az út jártságából azért kikövetkeztethető, merre van az arra. Túrázó kollégám megjegyzi, hogy sok a leszúrt vascső az utakon, és tényleg: színre festett csövek szegélyezik az utat, de később ki is derül miért: több település közigazgatási határán túrázunk épp. Persze vannak olyan jelölések, amit én sem értek, miért van bizonyos fákra narancssárga fújva? Ki tudja… Közben megijesztenek, hogy “vigyázz, sikló”, én meg olyan indokolatlan hangot adtam ki ijedtemben, amit így utólag még szégyellek is. De a lényeg, a sikló nem taposódott szét, megörökíthető kamerával.
Egy már épp visszanövésben lévő erdőírtásról letekintve elénk tárul az S31-es út egyik viaduktja, azért nincs túl közel, de túl messze sem. Talán valahol pont ott húzódik a Soproni-hegység és a Rozália-hegység határa. Újabb elágazás, újabb pad, újabb nevezetes fa: ez már a Bild-Föhre, azaz a “Kép-erdeifenyő”. Szentképek és természetjárók a fán, kellemes pihenés és kalóriabevitel nekünk.
Irány tovább, és előkerül a hármashatár-kő. Na nem úgy, hanem települések között, a három oldal három település közigazgatási területét jelöli, címerrel. Bár több hete nem volt komolyabb mennyiségű csapadék, néhány tócsába “belebotlunk” képletesen mondva. A pocsolyák pedig tele vannak béka ikrákkal, ha mind megéri az ebihal, majd kifejlődött béka kort, akkor bizony lesz kuruttyolás a környéken.
“Mindjárt ott vagyunk”, de hol is? Hát az Urak asztalánál. Az az a pont, ahol a magyar turistautak találkoznak a 07-essel, illetve innen indulnak még másfelé is Wanderwegek, például be Szikra településre, illetve itt halad el a zöld Mária-út is. Addig viszont még Zerr-Eiche nevű fa, és egy beszakadt tetejű esőbeálló házikó, meg sok szép koratavaszi növény jön velünk szembe. Elérkezünk hát az Asztalfőhöz, ahol az 1970-es években épített kőasztal és kőpadok nyújtanak szusszanásnyi lehetőséget, ne feledjük, itt már 553 méteren vagyunk, kevesebb az oxigén a levegőben (nem).
Innen választhat az ember, merre megy tovább, Ágfalva felé, vagy Brennbergbánya irányába. Mi egy ilyen hibrid megoldást választottunk, a Hidegvízvölgy úton haladtunk lefelé a Roth Gyula-emléktábla, a Hidegvíz-forrás, a feltételezett Anonym-forrás és a vörösbérci Bányász-forrás mentén, majd némi hegymászás és aztán ereszkedés után a Magas-bérc felé.
A kilátóról nem volt túl jó kilátás, de ez csak a rossz időjárási körülményeknek volt köszönhető: iszonyatos, és egyre erősebb pára lepte be a környéket. A kilátó remek állapotban van, pár éve fel is újították, a padok is példásak, az egész környék színvonalas, beleértve a szív alakú tűzrakóhelyet is. Lefelé haladva az Ilonaakna felé vezető utat keresztezve érjük el Brennbergbánya/Borbálatelepet, majd a buszfordulót. A buszra még várni kell, milyen jó, hogy itt van a kocsmatemplom.
Itt egy-két hosszúlépés után be is fejeződött túránk, mely körülbelül 18 kilométer lehetett, bár a telefonom navigációja természetesen megadta magát egy ponton, utána viszont sikerült magához téríteni. És hogy mi lesz a következő ilyen jellegű túra? Azt még én magam sem tudom, de el tudnám képzelni, hogy Szikrán szállok majd fel egy buszra megfáradt turistaként.
