Tegnap délután “letudta” első edzését csapatunkban a Sopronba 5 év után visszatérő korábbi közönségkedvenc, Milos Borisov. Augusztus utolsó napján érkezett Magyarországra, szeptember 1-én vírusteszten esett át, amely negatív lett. Tegnap bekapcsolódott csapatunknál a felkészülésbe, ma pedig a 35. születésnapját ünnepli. Tegnap a tréning után – több társával egyetemben – még dobott vagy 10-15 percet, majd készséggel állt honlapunk rendelkezésére

– Több év után hogy “ízlett” az első edzés itt, Sopronban, az SKC-nál? – kérdeztük mintegy bemelegítő jelleggel Milost.
– Szuper volt – mondta mosolyogva régi-új játékosunk.

– Pontosan mikor is volt az utolsó edzésed Debrecenben?
– Mikor is… az utolsó mérkőzésemet a DEAC színeiben január tizedikén játszottam, akkor az azt megelőző napon, tehát január kilencedikén.

– Majdnem nyolc hónapja…Ahhoz képest, úgy tűnik, külsőleg remek formában vagy, nem látszik egy deka fölösleg sem rajtad…Hogy telt ez a közel nyolc hónap?
– Volt egy kisebb műtétem, majd rehabilitáció következett, azután tavasztól elkezdtem készülni az októberben kezdődő szezonra.

– Az látszik, hogy nem “hagytad el” magad. Megtudhatjuk, hogyan készültél?
– Profi sportoló vagyok, és már elég tapasztalt is. Tudtam, bárhová is kerülök, nem kezdhetem el úgy a felkészülést, hogy több hónap semmittevés után, fizikailag teljesen leeresztve állok edzésbe. Éppen ezért az elmúlt közel fél évben azon voltam, hogy augusztus közepére, szeptemberre fizikailag jó állapotba hozzam magam. Ehhez egy szerb, belgrádi specialista, egy erőnléti edző segítségét kértem, az ő útmutatása alapján naponta futottam, súlyzóztam. Ennek köszönhetően úgy érzem, jó erőállapotban érkeztem Sopronba.

– És most, közel nyolc hónapot követően az első edzés után, hogy érzed magad?
– Kicsit fáradtan, de nagyon boldogan. Azért boldogan, mert végre csapattal edzhettem, az edzésen pedig játszhattam, kosárlabdázhattam kicsit. Ezt már nagyon vártam, enélkül azért elég nehéz volt végigdolgozni az elmúlt hónapokat.

– Ha már a csapatot említetted, alaposan kicserélődött itt Sopronban a társaság azóta, hogy elmentél…
– Igen, az az igazság, hogy személyesen a vezetőségből és a stábból több embert ismertem, mint a csapatból. Akikkel annak idején Sopronban még együtt játszottam, csak Taki, Takács Norbi maradt. Persze azért ha személyesen nem is, de ellenfélként azért jó néhány játékost ismerek, de olyanok is akadtak, akiknek be kellett mutatkoznom.

– Talán többek között az edzőnek is… amikor csapatunk a DEAC-cal játszott itthon, már sérült voltál… A szurkolók mindig szívesen látnak itt, de akkor azért nem bánták, hogy nem tudtál játszani ellenünk…
– Az akkor így alakult, én pedig már szerencsére jól vagyok. Ami pedig az edzőt illeti, azért mielőtt megérkeztem volna, párszor már beszélgettünk telefonon. Természetesen ő is érdeklődött a fizikai állapotomról, és persze a csapatról is esett szó. Örülök, hogy személyesen is megismerkedtünk, a legfontosabb, hogy itt vagyok, elkezdtem edzeni a fiúkkal.

– Az első edzés után milyenek az első benyomások a csapatról?
– Kifejezetten jók! Vannak olyan fiúk, akik jól “értik” a játékot, és van több ügyes, elszánt fiatal is a csapatban.  Ahhoz persze, hogy igazán jól összeálljon a játék, még idő kell, mint azért ahhoz is, hogy bár fizikailag jó állapotban érzem magam, a játékban visszanyerjem a korábbi formámat, mert azért közel 8 hónap kihagyás nem múlt el nyomtalanul. Szerencsére mindenre van még idő, úgy tudom, egy hónap múlva kezdődik a bajnokság, én pedig nagyon boldog vagyok, hogy újra csinálhatom azt, amit nagyon szeretek, újra kosarazhatok!

A korábbi közönségkedvenc, az újra a csapatunkat erősítő montenegrói bedobó a három amerikai kosaras, Kevin Dillard, Bernard Thompson és Tyler Wideman, valamint Jogi, azaz Tauras Jogela után az 5. légiósa lesz csapatunknak. Hogy hogyan lett a négyből mégis öt külföldi kosaras a csapatban, annak “kulisszatitkaiba” ügyvezetőnk, Pojbics Szabolcs engedett betekintést:
– Bár valóban négy légióssal terveztük kezdeni a szezont, azért Kostas Flevarakis vezetőedzővel, magunk között gyakran beszélgettünk egy ötödik légiós esetleges szerződtetéséről. Ahogyan ő, úgy természetesen én is örülnék, s nyilván szurkolóink is örülnének annak, ha minél jobb, erősebb  kerettel tudnánk nekivágni a szezonnak. Ugyanakkor nekem a klub anyagi lehetőségeit is figyelembe kell vennem, s ez nem igazán engedte volna egy újabb külföldi kosaras szerződtetését. Ha a posztokat nézzük, egyértelmű, hogy a hármas, a bedobó pozícióba lett volna igazán szükség az esetleges ötödik légiósra. Kostasnak volt is kiszemeltje a posztra, egy olyan amerikai játékos, akivel ő már dolgozott korábban, akit jónak tartott és akiben megbízott, ezt a kosarast azonban nem tudtuk volna megfizetni.

Ami Milost illeti, ő maga jelentkezett, keresett meg, hogy szívesen játszana újra nálunk. Tájékoztattam arról, milyen az anyagi helyzetünk és azt is említettem neki, hogy a klubnál maradó játékosaink az előző évadhoz képest kevesebb pénzért hosszabbítottak. Kellemes meglepetésemre Borisov a köztünk lévő jó kapcsolat miatt, elfogadott egy olyan tervezetet, amelyet a klub még ki tud gazdálkodni. Magyarán ahhoz képest, amit ő az előző hat-hét évben az NB I-ben letett az asztalra, a “piaci árnál” jóval kevesebb pénzért szerződik csapatunkhoz.
A történet azonban nem volt ennyire egyszerű. Kostas ugyanis ragaszkodott az ő eredeti jelöltjéhez, akit egyrészt mint mondtam, nem tudtunk volna megfizetni, másrészt pedig időközben alá is írt máshová.  Nem tagadom, volt is némi vita, nézeteltérés közöttünk, de azt azért hozzátenném, úgy gondolom, a magunk szempontjából mind a ketten a legjobbat akartuk, szerettük volna a csapatnak. Végül, pár nappal ezelőtt Kostas és Milos beszélgettek egymással, és ezt követően az edző rábólintott Milos szerződtetésére.
Sok, az utazásával adminisztrációs munka elvégzése után Borisov, még a határzár előtt, augusztus utolsó napján Magyarországra, éjjel pedig Sopronba érkezett. Tegnap koronavírus teszten esett át, ma délután pedig már bekapcsolódik az edzésmunkába. A szezon kezdetéig van még egy hónap, bízom benne, hogy Kostas megtalálja helyét, szerepét a csapatban, Milos pedig tudásával, tapasztalatával sokat segíthet majd nekünk.

– Üdvözlünk itt Sopronban, Marci! Pár hónappal a téged ért családi tragédia után megkérdezhetjük: hogyan kerültél, igazoltál hozzánk Nyíregyházáról ide, az ország másik végébe?
– Mindenekelőtt azt szeretném kijelenteni, hogy Nyíregyházán mindenkivel, a korábbi csapattársaimmal nagyon jó volt a kapcsolatom, és ez megmaradt mind a mai napig. Édesapámmal nagyon szoros és jó volt az apa-fiú viszony, a karantén alatt is naponta együtt edzettünk. Halála után azonban otthon minden nap, minden rá emlékeztetett, úgy éreztem, környezetváltozásra van szükségem. A keresztapám, Báder Márton tanácsát, segítségét kértem, vele néztük meg, hol lehet esélyem előrelépni, tovább fejlődni. Több csapat, köztük az SKC is szóba került. Ami nagyban közrejátszott abban, hogy végül ide igazoltam, az egyrészt az, hogy Fazekas Csabi, akivel Nyíregyházán éveken át játszottunk együtt itt játszik. Ő sok jót mesélt a csapatnál folyó szakmai munka színvonaláról, az edzőről. Többek között azt, hogy a fiataloknak is megadja a lehetőséget a bizonyításra. Két korábban a csapatban kosarazó nyíregyházi csapattársam, Bus Iván és Tóth Geri pedig magáról a klubról mondott csupa jót. Mindezek  után gondoltam úgy, hogy megpróbálom Sopronban.– Itt, a csapattal készülve hogy látod, beigazolódtak az előzetes hírek?
– Abszolút! Már nyár közepén is itt voltam, amikor a vezetőedző itt volt egy hétig, hogy ismerkedjen a fiatalokkal. Ami személyesen nekem nagyon fontos, hogy Flevarakis edző a négyes poszt mellett próbál hármasra is képezni.

– Ne haragudj, de még egy kérdés erejéig érintenünk kell a tavaszi tragédiát. Itt Sopronban nem lehetett egyszerű a srácoknak, hogy hogy fogadjanak, viselkedjenek veled annak kapcsán…
– Nyíregyházán nem sokkal apu halála után kértem a srácokat, próbáljanak meg ne másként kezelni, mint azelőtt. Szerencsére ezzel itt sincs gond. Egyszer-egyszer előjön, az idősebbek említik meg nagy ritkán, hogy még játszottak is ellene.

– A szakmai munkát már érintettük, hogy látod, mennyiben más itt az edzésmunka, mint az NB I B-ben?
– Amiben a legnagyobb különbséget látom, hogy itt az edzéseken, ha játszunk, a játék irama, sebessége jóval nagyobb, mint amilyen az NB I B-ben volt.

– A légiósok is megjöttek, milyeneknek látod őket?
– Az én szememben mindegyikük elképesztő képzett és jó játékos, biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat tanulhatok tőlük.

– Az köztudott rólad, hogy Pécsett lettél stabil élvonalbeli kosaras. De hogy jutottál el addig? – kérdeztük Ákost.
– Kaposvári vagyok, a középiskola befejezéséig ott kosaraztam. A középiskola befejezéséig, az első csapatban a szezon végén egy tét nélküli mérkőzés végén léptem pályára az NB I-es csapatban.  Onnan igazoltam Pécsre, ahová elsősorban tanulni, egyetemre mentem közgazdaságtudományi vonalon. Eleinte nem is az NB I-es PVSK, hanem az NB II-es PEAC csapatában játszottam. Megnyertük a bajnokságot és feljutottunk az NB I B-be, ekkor vetődött föl, hogy a PVSK játékosa lehetek. Felkerültem az NB I-es csapat keretébe, s az azóta eltörölt T-lincesszel az NB I B-ben is játszhattam. Az igazi nagy áttörést az jelentette számomra, amikor Csirke Ferenc vette át a pécsi gárda irányítását, nála fokozatosan léptem előre.

– Volt olyan évad, amikor csereirányítóként játszva az egész NB I második legjobb előkészítője, gólpassz adója lettél…
– Amikor ez történt, még kevesebb légiós játszhatott, nagyobb volt a szerepük a magyar játékosoknak.

– A Pécsett töltött évek után az egyik élcsapathoz, a Körmendhez igazoltál. Mi motivált a váltásban?
– Egész egyszerűen nem lehetett kihagyni. Ha az ország egyik legjobb csapata, egy nemzetközi kupában is szereplő klub hívja az embert, menni kell. Nagyon kemény évad volt, a különböző sorozatokban összesen vagy nyolcvan meccset játszottunk. A 4. helyen végeztünk, ez az eddigi legjobb eredményem.

– Nem mellesleg, ha csak három meccs erejéig is, de ott együtt játszottál a hozzád hasonlóan most nyáron a csapatunkhoz szerződő Kevin Dillarddal…
– Akkor ő már a hetedik légiósunk volt a körmendi csapatnál. Az volt a terv, hogy – különösen a támadásban – extra egyéni képességeit kihasználva még jobbak, még erősebbek lehetünk, ám egy sérülés miatt csak rövid időt tölthetett Körmenden. Persze amióta Sopronban találkoztunk, beszélgettünk már, kicsit felelevenítettük a pár éve történteket.

– Körmendről hazatértél nevelőegyesületedhez, a Kaposvárhoz.
– Jó volt otthon a család, a barátok előtt játszani, de eredményesség tekintetében a csapat nem érte el a célt, s saját teljesítményem is elmaradt a saját magam által elvárttól.

– Az élvonalban eltöltött hosszú évek után – a kívülállók számára talán váratlanul – a másodosztályban “találtad magad”. Mi indokolta, hogy a Honvédhoz igazolj?
– Az, hogy Puskás Artúr vezetőedző egyértelműen vezéregyéniségnek hívott a rutinos, korábbi sokszoros válogatott Horváth Ákos mellé. Ilyen, hogy egyértelműen, vezérként “bízzanak rám” egy csapatot, korábban nem volt pályafutásom során, így belevágtam. Az első bő két hónapot bokasérülés miatt kihagytam, majd játszottam, ám, hogy mire mentünk volna a Honvéddal, az nem derült ki, hiszen tavasszal a koronavírus miatt félbeszakadt a bajnokság.

– Mi döntött amellett, hogy hozzánk, Sopronba igazolj?
– Mindenképpen szerettem volna újra a legmagasabb szinten, az élvonalban játszani. Amikor felvetődött, hogy az SKC-hoz igazolok, beszélgettem a csapatról, a városról, a hangulatról korábbi pécsi csapattársammal, a Sopronban a 3. szezonját kezdő Supola Zolival. Az NB I-et persze honvédosként is követtem, és láttam, hogy az edzőváltás után milyen jó eredményeket ér el a Sopron – többek között a bajnok Falco csapatát is legyőzve. Supitól sok jót hallottam a görög edzőről Kostas Flevarakisról is, Takács Norbi már vagy egy évtizede itt játszik. Mindezek alapján döntöttem úgy, hogy az SKC-hoz igazolok. Pár nap közös munka után személyesen is meggyőződtem róla, hogy Kostas abszolút profi. Amellett, hogy elkezdte “összerakni” a támadást és a védekezést, nagyon fontos neki, hogy minden játékosa egészséges önbizalommal dolgozzon.

– Kipróbáltad, az új, 3×3-as szakágat is, sőt abban válogatott is voltál. Hogy tetszett és milyen hatással van, lehet az öt-öt elleni játékodra?
– Úgy gondolom, abszolút pozitív, jó hatással lehet. Sokkal keményebb, fizikálisabb ott a játék, s a keménység a hagyományos kosárlabdában is fontos. Emellett mivel a támadóidő tizenkét másodperc, ott jóval gyorsabban kell dönteni, cselekedni, tehát gondolkodás-gyorsaságban, s remélhetőleg a jó döntések meghozatalában is segít.

– December óta egy ikerpár boldog és büszke édesapja vagy…
– Igen, éppen Hepp-kupa meccsre készültem, amikor jött a hír. Amikor erről edzőnk, Puskás Artúr értesült, azt kérdezte: mit keresek még a csarnokban…