– Üdv újra Sopronban, csapatunknál. Egy évre hazatértél Nyíregyházára, de nem volt igazán sikeres a csapat, hiszen kiestetek. A te szempontodból milyen volt az előző szezon?
– Szülővárosom csapata, miután felkerült az élvonalba, majd bentmaradt, megkeresett, számított rám. Nyíregyházán lettem NB I-es játékos még tizenhat éves koromban Sitku Ernő edzősége idején, és onnan lettem utánpótlás válogatott. Jól esett, hogy otthon számítottak rám, úgy érezték hasznára lehetek a csapatnak. Annak a csapatnak, amely egészen az átigazolási időszak végéig nagyon sok változáson ment át a játékosállomány tekintetében, és a szezon közben edzőváltás is volt. Ami engem illet, úgy gondolom, mind edzéseken, mind pedig a mérkőzéseken, amelyeken hol több, hol kevesebb lehetőséget kaptam, próbáltam mindent kiadni magamból, mindent megtenni, hogy segítsek a csapatnak. Szerintem a kiesés fő oka az volt, hogy a sok változás miatt nem állt össze igazán sem a társaság, sem a játék. Bár nem volt sikeres a csapat, úgy érzem, nekem tanulásra, tapasztalatszerzésre nagyon jó volt az otthon töltött évad.

– Nem marasztaltak?
– De igen, én viszont szerettem volna továbbra is az NB I-ben játszani, ezért amikor megkeresett az SKC nem sokat gondolkodtam.

– Itt viszont nagyon nagy változások történtek azóta, hogy elmentél…
– Furcsa is nekem, hogy amikor itt játszottam, még a fiatalszabály egyik „haszonélvezője” voltam, most pedig Molnár Marci után én vagyok a második legidősebb magyar játékos a csapatban.

– Ez nyilván más szerepkörrel is jár majd, mint amit korábban betöltöttél…
– Így van, és természetesen nagyobb, mondhatom, jóval nagyobb felelősséggel is. Többször is beszélgettünk ennek kapcsán a szakmai stábbal, és most már, mint az egyik legidősebb magyar játékosnak, nekem is szerepem lesz a társaság összefogásában, a fiatalok, illetve nálam fiatalabbak segítésében. Szerintem érdekes, szép kihívás lesz, de tetszik, állok elébe.

– Lassan két hete zajlik a felkészülés, hogy tetszik a munka?
– Szerintem nagyon szépen, jól megtervezett, felépített a felkészülésünk. Fokozatosan kapunk egyre nagyobb és nagyobb terhelést, és szerintem e tekintetben a neheze még csak most jön.

– Csak erőnléti edzések vannak? 
– Nem, azért a taktikai alapelvekről is volt már szó, úgy a védekezés, mint a támadás tekintetében. Azért az szerencse, hogy nem egy teljesen átalakított, új csapatba kerültem, mert Sitku Marcival régebben már otthon, majd itt Sopronban is, továbbá Schöll Ricsi, valamint a válogatottból visszatérő Csendes Peti is már voltak a csapattársaim, és jól látható, hogy egy év alatt mennyit fejlődtek, léptek előre. A légiósok a napokban érkeznek, sőt a brazil srác már itt is van, és ha jól tudom, még keres játékost a vezetés. Mielőtt elmentem, részese lehettem a feledhetetlen tizenhárom győzelmes sorozatnak, amely a szurkolóinknak is szinte felejthetetlen volt. Nagyon remélem, hogy az előttünk álló évadban is sikerül sok örömöt szerezni majd nekik.

– Mióta ismeritek egymást, hogy állt össze ez a páros?
– Már eljöttem Budapestről, Sopronba, amikor Szabi a Honvédhoz került – kezdte Bors Miklós – Szezon közben párszor beszéltünk, de igazán komollyá, személyessé és szakmaivá csak pár hete vált a kapcsolat.

– Megvan már a munkamegosztás?
– Az első igazán jelentős személyes találkozásunk alkalmával ezt tisztáztuk először – fejtegette új másodedzőnk, Baksa Szabolcs. – Megbeszéltük, kinek mi lesz a feladata az edzésmunka megtervezésében, az ellenfelek feltérképezésében.

– Miki, több vezetőedző mellett is dolgoztál, akiktől nyilván sokat tanultál. Mit emelnél ki, mi az, amiben az elmúlt években csapatunk kispadján a legtöbbet léptél előre?
– Valóban volt néhány vezetőedző, akiknek próbáltam segíteni a munkáját, ahány ember, annyi egyéniség. És tényleg sokat, nagyon sokat tanultam, még olyan dolgokból is, amelyek nem igazán működtek. Nagyon fontos, hogy hogyan kommunikálunk a játékosokkal, kinél hogyan érjük el, hogy a lehető legtöbbet ki tudja kihozni magából. Kostastól e tekintetben rengeteget tanultam.

– Szabolcs, a Honvéd edzőjeként előbb feljutottál az élvonalba, majd az előző évadban bent tartottad a sokáig csupán egy majd kettő, végül pedig három idegenlégióssal felálló csapatot. Ez akárhogy is nézzük, egy sikertörténet. Mi volt nehezebb, feljutni, vagy bennmaradni a Honvéddal? Másrészt pedig nem érzed-e visszalépésnek azt, hogy egy sikeres vezetőedzői időszak után másodedző leszel?
– Kezdjük a végén! Nagyon hálás vagyok a Budapesti Honvédnak az elmúlt időszakért, nagyon szép volt a két közös szezon. Nemes és hálás feladatnak éltem meg az ott felvázolt koncepciót, a fiatalok fejlesztését és a magyar játékosok előtérbe helyezését is, itt Sopronban azonban más célokért, illetve eredményekért küzdhetünk. Abszolút előrelépésnek tartom, hogy a Sopron sikeréért dolgozhatok másodedzőként. Évtizedekkel ezelőtt a Honvéd valóban egyeduralkodó volt, de az már régen volt.  Az SKC viszont az utóbbi években a magyar élvonal egyik meghatározó csapatává nőtte ki magát, rendre ott volt a rájátszásban, az előző szezonban ráadásul kupadöntőt is játszott. Ahogy a Honvédnál, itt, Sopronban is sok az ügyes, tehetséges fiatal, akiknek fejlődniük kell minden téren. Ami a feljutást és a bennmaradást illeti, így, visszagondolva a másodosztályban, azon a szinten, ha mondhatom így több fegyverem volt a cél eléréséhez. Tudtam forgatni a csapatot, többnyire olyan meccseket játszottunk, hogy az első félidő szoros volt, a másodikra pedig felőröltük ellenfeleinket. Ami a bennmaradást illeti, mint már említettem, sok volt a fiatal játékosunk, többségüknek semmilyen élvonalbeli tapasztalata nem volt. A tapasztalat hiányát, igen kemény edzésmunkával próbáltuk ellensúlyozni. Ennek eredményeként úgy érzem, mindenki a saját tudása maximumához közel teljesített, és voltak, akik sokat fejlődtek. Időnként azért „lelket kellett önteni” a srácokba. Éppen a tapasztalat hiánya miatt volt, hogy idegenben beleszaladtunk egy-két nagy pofonba. A tíz győzelmünkből nyolcat otthon értünk el.

– A helyzet annyiból hasonló a tavalyi Honvédéhoz, Miki, hogy most mi is egy nagyon fiatal csapattal vágunk neki a szezonnak…
– Így van, Fazekas Csabi lényegében Supi helyett ért vissza, Polster Attilát pedig, aki egy dobójátékos, Takács Norbi pótlására igazoltuk. A két új fiú most, vagy egy éve öregedett ki a fiatalszabályból. A két poszton „alsó hangon” vesztettünk legalább tíz év rutint, tapasztalatot. Nem is feltétlenül szerencsés két poszton is ilyen mérvű fiatalítás, egyetlen igazán rutinos magyar játékosunk lesz, Molnár Marci. Persze ezt nem panaszkodásként mondom, már csak azért sem, mert ha végignézünk a mezőnyön, akkor talán az Alba és a Falco csapatát leszámítva, mindenütt hasonló a magyar állomány összetétele.

– Végül, de nem utolsósorban… Szabolcs, zajlik a légiósok kiválasztása, amiben már te is részt veszel. Három külföldi játékosa már van a csapatnak, milyen szempontok alapján zajlik a kiválasztás?
– Két alapvető szempontot mondanék: mivel tényleg nagyon fiatal a magyar mag, szerettük volna a társaságot egy rutinos irányító „kezébe adni”. Pollard személyében azt hittük,  meg is találtuk, gondolhatják a szurkolók, milyen övön aluli ütésként ért minket, amikor kiderült, hogy mégsem jöhet. Az új jelölt erős bajnokságokban játszott, jó statisztikái voltak, de ugye az előző szezont kihagyta. A mezőnyposztokon szempont volt még, hogy a két hátvéd ne legyen túl alacsony, mert ha már fiatalok vagyunk, ne legyünk „kicsik”, azaz az ne legyen sebezhető pont, hogy a riválisok mezőnyemberei könnyen be tudják vinni a mieinket pozíciózni.