– Milyen elvárásokkal vetted át a csapatot?
– Az első és legfontosabb az volt, hogy próbáljunk meg minél előbb elkerülni a veszélyes zónából, az alsóházból.

– Milyen állapotban volt a csapat, amikor újra átvetted?
– Az oroszlányi győzelem nyilván javított valamit a hangulaton, de érezhető volt, hogy nem álltunk jól. Szerencsére volt jó néhány olyan játékos a csapatban, akikkel már együtt dolgoztam, ők bíztak bennem, és ez azért kezdetben sokat segített.

– És visszatérésed után az első meccsed, a szinte hihetetlen szolnoki bravúr?
– Nyilván az is. Egy ilyen siker után a játékosok még inkább elhitték, hogy van értelme keményen edzeni, dolgozni. Egyértelmű, hogy sokat lendített az a győzelem, nagy szerepe volt  abban, hogy ilyen jó sorozatban vagyunk.

– A közelmúltban volt egy játékos-vissza csere, a Diggy-Milos váltás. Ez is gyakorlatilag zökkenőmentesen zajlott, azóta is jönnek a győzelmek. Ez a váltás szakmailag mennyire jelentett nehézséget?
– Mondjuk úgy, hogy egy érdekes kihívás volt kezelni a helyzetet. Milos nagyjából akkor kezdett edzeni, amikor érkeztem. Diggyvel – és valahol ez szerencsés része a történetnek – korábban másutt már dolgoztam együtt, így ismertük egymást, remekül beilleszkedett, hasznos tagja, erőssége volt a csapatnak, amíg itt játszott. Ő és Milos teljesen más típusú játékosok, más erényekkel. Ráadásul nem is feltétlenül ugyanazon a poszton játszanak, Diggy atletikus kettes-hármas, míg Milos leginkább hármas, és esetleg négyes pozícióban mozog otthonosan. Ha alapvetően nem is, de azért emiatt a váltás miatt kisebb változtatásokra azért szükség volt.

– A ZTE ellen volt egy “őrült” harmincöt-nyolcas harmadik negyede a csapatnak, a Falco ellen pedig harminc-tizenötre nyerve a záróetapot fordítottunk és győztük le a bajnokot. Mindkettő extra tíz perc volt. Melyiket tartod a jobbnak, értékesebbnek?
– Minden mérkőzés más, nem igazán szeretem összehasonlítani azokat, de úgy gondolom, a Falco elleni utolsó tíz perc. Egyrészt mert egy nemzetközi szinten is jegyzett ellenfél ellen értük el. Másrészt pedig azért, mert egy pár nappal korábbi hosszú utazás és egy nagyon nehéz, kemény paksi mérkőzés után tudtunk ilyen negyedet produkálni.

– Az előző évadban rájátszásba vezetted a csapatot. A magyar mag gyakorlatilag változatlan maradt, de négy légiós kicserélődött. Mennyire más mondjuk  Elmore-ral, mint Rickey McGillel, vagy Bernard Thompsonnal illetve Teyvonnal dolgozni?
– Több, mint harminc éve edzősködöm, rengeteg játékossal, sokféle emberrel, egyéniséggel dolgoztam együtt, szerencsére van bőven tapasztalatom. Ami a legfontosabb, hogy a szakmai felfogást egyensúlyba, összhangba  tudjuk hozni a rendelkezésre álló játékosállománnyal. Ez az edzői munka egyik igazi szépsége. Most, eddig úgy tűnik, sikerült, azért dolgozunk, hogy folytassuk minél tovább a sorozatot, ami nem könnyű, mert a magyar egy egyre erősödő, színvonalas és nagyon kiegyenlített bajnokság.

– Ha már az egyensúlyt említetted, a csapaton belül ez kezd kialakulni a külső és a belső pozíciókból szerzett pontok között, köszönhetően elsősorban E. J. Montgomery egyre dominánsabb játékának. A fiatal center szinte meccsről meccsre fejlődik, ez minek köszönhető?
– Nemcsak vele, másokkal is sok egyéni munkát végzünk és videózunk. Emellett tudva azt, hogy ki mire képest, folyamatosan próbáljuk mindenki számára azt a szerepet megtalálni, amellyel a leginkább hasznára lehet a csapatnak.